Minden reggel, minden este egyhangúan telik el, Rád gondolok és a Te gondolatod altat el.... Hirtelen jött, mint egy villámcsapás. Korábban nevettem ezen a hasonlaton, de csak mert nem tudtam, mit jelent. Korábban is sokszor láttalak már, de a gondolatod a semminél is kevesebbet jelentett. Semmi, semmi nem kötött össze minket, két év a korkülönbség...más barátok, más érdeklődési kör, más élet, minden MÁS, ha csak Rád néztem, mindössze annyi jutott az eszembe, "milyen gyönyörű szeme van", de mivel a külsőség nálam vajmi keveset nyom a latban, gyorsan el is felejtettem, és a gondolatod ismét kevesebbet ért mindennél. Egyszóval semmit. De hiába, a sors nem elégedett meg ennyivel. Sajnos úgy intézte, hogy jelen legyek, amikor kiderül, milyen szép vagy belülről is. Ez már sokkal többet jelentett; kedves, udvarias, vicces és kortársaival szemben egyáltalán nem éretlen. De erre csak az a nagyon pórias gondolatom támadt: "Nagyszerű ember....sose kellenék neki." Így hát, kiirtottam az agyamból a gondolatodat. Elfelejtettelek újra, és nagyon boldog voltam, hogy sikerült, hiszen, a szerelem egy húszkilós, hatalmas, virágokkal átszőtt kőszikla, amit csak úgy hirtelen a védtelen és gyanútlanul dobogó szívedre ejtenek. Nem voltam abban a helyzetben, hogy cipelni tudjam. Egyszerűen nem és nem, nem akartam, hogy megtörténjen. Nem akartam függni tőled, a gondolatodtól, egyáltalán, egy másvalakinek a személyétől. Hiszen önmagunkkal megbirkózni is nehéz, így hát önmagamtól akartam függeni. Semmi más nem kell hozzá, hogy boldog legyek-és mégis. A sors ismét hagyott engem a szakadék szélén egyensúlyozni, néha meg-meglökött. A legnagyobb lökés akkor ért, mikor láttalak kosarazni az udvaron. Kihajoltam a második emeletről, és néztem, ahogy dobod a pontokat. Mindig, ha Nálad volt a labda, tudat alatt szurkoltam Neked. Nagyon dühös lettem magamra, amikor ezt felfedeztem.
